Zentabéliekhez

Új Apostolok

1. Új apostolaitok megtévesztő szavai mellet, régi tanmesék szerint, dobpergés ütemére rabolnak titeket.A kenyeret goromba kezek teszik elétek, cifra kufár-boltokban, holott a magtól a termésig, tiétek az izzadtság a féltés és a remény, amely hozzáfüzetett.

2.A kert magától nem tisztul és a szerszám sem végzi el munkáját azzal, hogy dologidőben a falhoz támasztatik.Ha elmarad a kéz szorgalma, a hozzáértés csekély vigaszt hoz csupán az igényes valósággal szemben.A gazzal bélelt föld rossz hirét kelti az ő hanyag tulajdonosának.
Sok beszédtől elszaladhatnak az indulatok és mint megrémült lovak vágtáznak kocsisukkal és törékeny rakományukkal árkon-bokron át.A pergő beszéd, komédiás beszéd.A cikornyás és
felcicomázott mondatok alján nem peng éles kaszaként a feltörekvő jóindulat.Új levél hull a régi levélre és haszontalan, kongó esztendők adják egymás kezébe a kilincset.Ha elnézitek, miként pereg a szó falrahányt borsoként, miként fut a rokka végtelenül, fonál nélkül, tátogogó igazmondók és népélet-javitók könyökölnek át a múló életetek napjain, kilincskoptató semmit tevéssel, magatoktól vonjátok meg a lehetőséget és kiviláglik mennyire vagytok gondos gazdái léteteknek és mennyire tisztelitek a megszentelt talpalatnyi földet, amelyre tétettetek
igazként élni és munkálkodni.

3.Ha templomaitok padjaiból elmaradnak az idős töpörödött fejkendős nénikék és egyszerü viseletü emberek, akik a szivükben hordozzák a vasárnapot, nem hibátlan és gyüretlen gúnyaikban, akiknek a templom nemcsak egy hely, hanem a kéz pihenése és a lélek csendje; Ha újfajta hivők tülekednek az első sorokban, zajos vásáriassággal és otromba, oda nem illő szavakkal; Ha a tanitás és szó, amit ott hallatok terebélyes és üres kagylóhéjként, önmagáért szól; Biztos jelei ezek annak, a Rossz befészkelte magát az Alapokba és az Enyészet terjesztette ki szárnyait, amelynek a gondatlanságotok és nemtörömdségetek tartott lámpást.

4.Csupán néhány utca, ismerős szeglet és tér ,meghitt vagy baljóslatú hajlat, titkok és közhelyek, amelyeket benépesitik a teret, mégis pár saroknyi távolság elég, hogy ilyesmit halljunk: „Majd eldől Budapesten!”, vagy „Rešiće se to u Beogradu!”.Sorsotok nem ezeken a helyeken, kikeményitett és könyöklős unatkozó, haszon-agyú, üveges tekintetü nemtörödöm hivatalnokoknál dől el, hanem általatok.A városok közönye irántatok egyoldalú zsoltár és egy elvágyódás, a hőn áhitott, az igaz segitő és mindent helyretevő óhajtása.Ha sorsotok feletti döntést mások kezébe adjátok, ha bizalmatlanul és szemforgatva tekingettek a szomszédaitok felé, akikkel egy az evezős gályátok, ha a létező csoda helyett az óhajtott csodára nyilik a szemetek : Tévhitben erősködő hivőknek kijáró, húsvéttalan szomorúság lészen feloldozótok.

5. Szánjad, ne itéld a vétkezőt, a gyengét.Más sors-fordulatnál, az ő képe magad is lehetnél. Ne csatlakozz a követ dobókhoz, rikoltozó kárörvendő korcshoz.Légy katonája annak a Rendnek, amely az embert szenvedi és nem vétkét e szerencsétlennek .Az ember és vétke az a határérték, amelynek türelme a szenteknek szánt mérték.

6.Gonosz időkben, ármányos hálóktól megfogatva, mitévők legyünk?Ha hagyjátok elveszni szines üveggolyó itok és játszópajtásaitok eltünni a szürkeségeben, hiúságból ácsoltok magatoknak bitófát.Legyen időtök!
Legyen időtök visszaszerezni a kézséget, amivel a gyermekek tekintenek a világra.Legyen időtök szeretni és értékelni e nagyszerü emberi hivatalt :Az egyszeri létezés csodáját.A szeretet melenget és megértő társakat szerez nektek.Ha elesnétek, felsegitenek majd azok.

7.Anyanyelvet nem választ az ember.Mint orgona sipjai, úgy állitódik össze az évek folyamán, töretlen, teljes értékü hangszerré, visszaadni lelked és gondolatodnak minden apró rezzenését, hü kisérőddé és utibatyudba megtartó-éltető elemózsiává.Beszélni, lehet mindenféle nyelveken, őszinén gondolkodni, csupán egy nyelven: A tiéden.Sorsára hagyott, gondozatlan bozótos kertalj lesz, vagy finom mivü japán kertté nemesited egyetlen eszközöd, kizárólag te vagy a megmondhatója.

Este a folyónál

25. Kérdezitek, "Mi a Szabadság és hol leljük mi azt?".Vidéki temetőitek árkait gaz boritja, de pár lépésre ölelkezik az omlós barázda az élet igéretével.A pacsirta dalol a gaznak és a magnak is, amely ott lapul min den remény alján, várakozván óhajtott beteljesülésének pillanatára.A ti szabadságotok egy olyan mag, amely a Reményből, amely a túlélés csodakútja, fog majd megszületni.Amikor a ladikotok, tompán a túlpartoz ütődik, evezőitek és evezős karotok megpihen, ti száraz lábbal szilárd talajra léptek, megleltétek ti Azt.

26. A vizparti embernek a viz felé fordul tekintete.Különös kapcsolat ez, szinte beavatásos szertartás. A folyó, amelyhez a város simul, Holdat és csillagokat táncoltat a hátán, egykedvüen partot mos, vagy medrében éppen helyét nem leli.Mindazonáltal, folyó marad. Ereknek és parti vizeknek örökös befogadója.Az emberi anyag is megmarad annak, amiből vétetett.Változatlan ősbizonytalannak léte felől, kérészláz felizzások és örökös mélybehullás válságai között.A folyó bölcs és időtlen, termékeny ágya a cseppek szüntelen vágya az egybekelésre. Röpke léte és abból táplálkozó mohósága szerzi a tévelygést az ember természetes szinházának. Születése és elmúlása pillanatában, karjába veszi őt AZ, akit csak vélt és vágyott, de soha nem látott, a rangtalan tisztaság és ettől szemei messzire látnak...még csukottan is.

27. Amikor a Hold testvér utazik a folyón és a túlparton nem szűnik a fülemüle éneke, a viz áradása édes-bús klarinét hanagját hozza, tudjad – Ez most a te időd! Az éjszaka bársonya neked tartogatja titkait, karod kell kinyújtanod, lépni feléje és tiéd lehet a varázs.A folyó csalogat, ezüstös habjaiban halak oldala csillan.A fiatal éjszaka hangja érösődik és csábitóan tárulkozó.Lépj egészen közel, mosd meg arcod újra a tiszta fényben és lépj elő olymódon, ahogyan időd kezdetén, szerelemmel, a világra hivtak téged – Őszinte, igaz és egyenes embernek.

28. Madártollal, gyökerével görcsösen parthoz kapaszkodó bozóttal, hireket szállit áradásról; Ha szárazak partjai és hullámgyermekei középre szorulnak, bosszúsan forgat apró örvényt, téblábolva, locsog holmi régi törvényt.Szabad, gáttalan partokról, susogó végtelen nádasokról.Bőszen dacolva füstölög, kényurasan hömpölyög, máskor öreguras-szeliden simitó tenyerrel, ezüst homokot terit csillanó fövényen.Kiismerte már jól a parti népeket, vájatokat, odukat, gödröket és rejteket.Táncoltat ladikot, hunyorgó csillagot, vizében szépitkező borzos füzeket.Néha életet ment, máskor madárfészket bont, de ha kell, szuszogva nehéz uszályokat tol, tűri hátán a tömérdek szemetet és mélyében vén harcsáknak kotor, jó pihenő vermeket.Kérészek felhőingét, öszidőn ködök lepedőjét ölti magára.Muzsikaszót, jajszót, kiáltást bérmentve szállit, hü levélhordó módjára.

A Pince kulcsa

49.Vannak szavak, amelyek mint a feneketlen kút magukkal ragadhatnak a mélybe, béklyóba vernek és megfagyasztják az éltető nedvek keringését:Tavasztalan semmivárást hoznak és káprázatokkal népesitik be napjaitok az élet eleven lüktetése helyett.Óvakodjatok ezektől, e szavak hizelgőitől és hazug hirdetőitől!
"Hazám"."Szabadság"."Szeretlek"...Óvjátok meg szájatok esztelen járását és gondoljátok át. Sokszor.

50.Aki a gyümölcsfát ültet, derüs reménysége vagyon annak az élet dolgait illetően.Ki pincét eszközöl ki magának, amely a dombtetőn vigyázza a fürtös sorokat alant, nagy vigazságot szerez élete napjaihoz.
Az, aki a pince kulcsát elveti magától vagy átadja önszántából, nagy búsulása lészen annak.

51.Tiszteld a földet, amelyből vétettél.Tudjad, ha elküld néha, mindig visszavár.Általad izleli majd idegen tájak izét szinét, emberének gondolatát.Koppanjon alázattal cipőd, amikor meg érkezel.Türelmed ne lankadjék és nyelved ne siessen szólásra, ideje előtt.Kérdezni fog, ”Édes fiam, mit leltél utadon?”.Tedd lábai elé termésed legjavát csendesen.Köszönd meg, veled volt az úton és kisért, óvott az idegen földön és vizeken.

52.A sikon nem látni messzire.Tekinteted gátja bozótos, a föld édestestvére , felfutó iszalag és nádas.Fogdában a halandó ember, zaporában sorskérdése nyilainak, védtelenül a semmi közepén, ég felé kitárt karokkal, tüző napsütésben vagy fagyos éji szélben.A lenn és fenn örlő szenvtelen malomkövei között reszket a lélek Gecsemáne-kerti magányában.Az alföldi emberé, aki végtelenek közé záratott, a megbúvás minden lehetősége nélkül, az elhagyatottságok súlyosabbika.Közel, és mégis...milyen távol van minden!A lélek magas hőfokon ég el és felfelé pöröl mindhiába, onnan lesné sóváran orvoslását.Ereje megtörvén, olyan sokszor, annak rendelt ideje előtt, magára ölteni kényszerül egyetlen fekete ünneplőjét.

53.Ameddig élsz, földed el nem hagyhatod, mégha lépeseid javát, korod furcsa kénye és szeszélye szerint, más vidéken kell lelépned.A ház lelke él, gondol feléd és susognak még rólad a fák gyermekkorod ismerős kertjében.Meglassúlt járású, ősz édesanyád vigyázza az udvar rendjét, törvényt szab gyenge palántának, elbúrjánzott sövénynek, virágoskertnek és a hátsóudvar jószágainak.Sokszor, járása tétova, megáll és gondolkodik rátámaszkodva a kerités karfájára, álmos macska és száradó köcsögök között, szemeit könnypára neheziti, dobbanó szivvel a kapu neszeire figyel :”Nyilik-e már?”.Minden ölelés erős kötőszál, minden megélt örömteli pillanat egy visszajáró kedves kisértet, amely fénylő szemeidben sóvárogva saját régi ragyogását szeretné viszontlátni .Ott neked mindig helyed van a szivekben és valóságban.

54. A két fenyő égbemarkoló sátra, árnyékot tartott a vasárnapnak, a bú kushadva alélt dohos rejtekén, vidám sziporkák szálltak az tavalyi bor mustrálása közben és békesség terjesztette ki áldott szárnyait fölénk.Kesernyés, égett levél füstjén, szomszédunk üzent ekkor és a megtört a varázsban egymásra néztünk apámmal, mi az új barbárok, akik már nemfogunk érteni soha többé semmit ebben a világban.Csak szemeivel szólt és ezekben szomorúság árnya lebbent.

55. Foszlott vászonra indulatosan felvitt olajfestéknyomokból állnak össze, újra és újra egyazon rablóhistória forgószinpadának diszletképei, mozdulhat a festő keze észak, vagy dél parancsoló indulatától.Mindig ugyanazt festi.A horizont vidám kékjét, kerekével tengelyig sárbamerült kordélyszinüre rontja, a pacsirta napfénytől megrészegült trilláját, fészkét bősz vizek hátán úszni látó bibicmadár jajveszékelésére.Egy időtlen rémség kopói lihegnek át a tájon és a félelem párái homályositják a kicsiny sorházak ablakszemeit.Itt mindig elvett valaki valamit valakitől.

56. Álruhás istenség munkálkodik a táj emberében, ki szorgos kezeivel tapintja, morzsolja a földet, a vetés gondjai, mag féltése és aratás bizonytalansága között, henyélni képtelen.Télen meghal kicsit, majd feltámad újra a fecskék érkezésére, báb életét levetkezi, örömmel szivja az éltető levegőt és süvegeli gólyafészkek tetején az új aprók gyülekezetét.Ismerőse a szeleknek és vizeknek, felhők járásának, számontartja a madarak érkezését, röptük titkos jeleit.Egy ősi természeti vallás beavatott papjai végzik ilyen álhatatosan szertartásaikat és cserében a föld megtartja őket.

A gyűrű aranya

60.Beszélek hozzád az idő mély kútjába nézve, ahol a világosságot a sötét váltja fel.Régi dolgokról szólok most Tenéked.Az elszálló szavak helyibe az emberi képzelet töretlen tartósságot kivánt: Nemes fémhez tenni hasonlatossá múlandó élete mérföldköveit.
"Én hűséggel kitartok Melletted és Tevéled kivánom kiismerni életem, annak napjai száma szerint.A derüt és borút Veled kivánom megosztani, mert valami furcsa végzet súgja nékem, az igy jó lesz majd ahogy."
Igy szólott a gyürü aranya és nem szünik emberi emlékezet óta járása, kézről-kézre, történetből történetbe.

61. Közelről a részletek varázsában, távolból az egész szépségében gyönyörködhetnek a szemeid, ameddig életed szeszélyes üzemének mozgása tart és napjaid gördülő egyformasága helyett, új próbatételek szine előtt kell megjelenned.Értelmetelen kitérőket keresned a megmérettetések elől.Ha tanitódra nem eléggé jól figyelsz, akkor is tanitani fog téged, csak egészen másként.Ökrös szekérrel igyekezel az Orionra.

62. Hosszú az idő, amig felnő és ág-markába fészkeket tarthat.Lombos koronája, jó vándornak, esőtől, nap tüzétől oltalmat nyújthat.Esztendőkön át, apró hajszálgyökeren, gyengécske éren át, szivósan gyüjt erőt és tartást; Rettegi ég villámját, falánk hernyót és nemkülöben - A baltást.Ez utóbbi, a hitszegő falánk, ki tipor iratlan szabályt és nem érti pimaszul, csizmája talpa alól a virágoskert miért nem virul?Elmúlik mind, mi egykoron élő volt, csak az itélet marad, hiába holt már az, kire éltében ezen itélet tapadt.

( “János levele a Zentabéliekhez”, Részletek )